Ugrás a főmenüre.

Kaméleon - magyar film vetítése Hanoiban

Kritika

Tegnap, október 25-én kellemes körülmények között, a Nyugati-tó partján a K.Ro Kávézóban a magyar nagykövetség és az Ahead Global Szövetség szervezésében a Hungaricom jóváhagyásával vetítették Goda Krisztiba "Kaméleon" c. filmjét. Az angol felirattal bemutatott alkotás közönségének soraiban a vietnámi diákok és barátaink mellett német és francia fiatalok is megjelentek.

A filmvetítés után az Ahead jóvoltából magyar bor kóstolásával kezdődött a beszélgetés, amelyen jelen volt többek között Lénárt István is, aki a film forgatókönyvének megírásában segített Goda Krisztinának.

A filmről született egy helyi, magyar nyelvű kritika, amelyet alább közlünk. A szöveg vélemény, tehát nem tükrözi a szerkesztőség egybehangzó véleményét, de vitaindításra jó alapanyag lehet:

Egy nő filmje – egy film nője – férfi szemmel
Goda Krisztina: Kaméleon


Nagyon fontos témát dolgoz fel ez a tulajdonképpen klasszikus idővezetésű film. Az árván, félárván vagy más dekadenciával felcseperedő emberek gyakorlatilag mára a társadalom javát alkotják – a nyugati civilizációkban. Szerencsére, de legalábbis remélhető, a többség még mindig képes normális mederben folyó és tartalmas életet élni. No persze ez nem azt jelenti, hogy Goda főhőse nem él tartalmas életet, sőt.

Tulajdonképpen egy szép példát látunk arra, hogy a hazug embert hamarabb utolérik – vagy valami hasonló. 

Az árván felnőtt szélhámos egyik legfőbb fegyvere a udvarlás giccsbe hajtogatott túlzása, amit a szemünk láttára több hölgy is hihetőnek szeretne tartani. Valóban a legjobb közhelyeket találta meg a forgatókönyvíró: olyan sűrűn fröcsögnek a felvezető-bemelegítő sztorik Gáborunk életőből, hogy a néző hangos nevetéssel próbálja zavarát leplezni, lerázni magáról a vászonról a nyakába zúdított giccshalmot (példázatos helyzetek és mondatok). Ez így teljesen rendben is van, a rendező is tudja, hogy mi is tudjuk, hogy ez – mármint a bemutatott fickó ténykedései – nagyon ciki. Van azonban valami, amitől a finnyás néző gyanút fog, és a főhőssel való, etikai szempontból lehetetlen azonosulás képtelenség mellett is – fölvesz egy fajta távolságtartást a filmmel szemben: az alkotás ugyanis, miközben giccses helyzetek sorozatát mutatja be, néhol maga is giccsessé, olykor pedig hiteltelenné válik. Ez azonban nem feltétlenül rendezői hiba (bár az aláfestő zene választás, annak klisé jellege az). Inkább a főhőst alakító színész kiforratlan vagy néhol kissé suta ’szövegmondása’ hozza elő (miközben társa egy az egyben hozza pl. a Hajdú Szabolcs-féle Macerás ügyek hasonló pozíciójú és funkciójú szerepét – egyfajta butított rezonátor, és inkább dramaturgiai kényszermegoldás, mintsem ’valóságos’ szükség van rá) . Faramuci helyzet ez persze, hiszen gyakorlatilag a legalább Shakespeare óta ismert „színház a színházban” szituációt kell itt megoldani: Gábornak azt kell eljátszania a filmben, hogy el kell játszania egy szerepet a kiszemelt áldozatnak. És ez nem mindig sikerül túl jól, ami kiváltja a feszengést a gyanakvó típusú nézőben.

 

Kameleon_AGAposzt.jpg


 
Aztán azért vannak itt ilyen bravúrok, ami a film kohéziójának szempontjából mit sem számít, de aki tudja, hogy Kulka János a valóságban is más, az megemeli a kalapját (micsoda hímsoviniszta mondás) előtte és Goda előtt is: ezt szépen összehozták, emberi minőséget próbáló és Kulka keményen állja a sarat. De sajnos, ez a ’filmbelső’ nézhetőségéhez semmit nem tesz hozzá, ha a modern (nagyjából a II. vh. óta) irodalmi iskolák tanításait szigorúan vesszük.
Mindig problémás etikailag, hogy mi a manóért kellene nekünk azonosulni a főhőssel, különösen, ha az bankrabló, pedofil vagy bármi más abnormális. És akkor el is jutottunk az itt leginkább férfiszemmel nézett jelenséghez, a táncosnőhöz. Nem lehet máshogy ránézni, csak mint a rendezőnő mumusára: mintha ilyen típusú nőktől tartana egy ’rendes’ nő világéletében. Hát fene tudja. Az egyetlen pont, ahol a néző komolyan aggódhat a főhősért: persze zsák a foltját, de tulajdonképpen egy kitartott és szerepe szerint igen válogatós hölgybe lesz elvileg szerelmes a szélhámos. Várjuk, hogy a rendező majd képes lesz manipulálni a férfi nézőket Hámori Gabriellával, illetve az általa megfogalmazott lánnyal, de persze nincs róla statisztika, hogy ez milyen arányban sikerült. Valahogy úgy van ez, hogy a nő elképzelt riválisa, mumusa, vagyis a másik nő a valóságban máshogyan ”jobb nő”, mint ahogy Goda azt bemutatni tudhatja. Ezért a film férfi szempontból leginkább nemtetszést kiváltó állítása a pszichológust remekül alakító László Zsolt kérdése: „Gábor.., ugye, nem gondolta komolyan, hogy összejön magának egy ilyen nő?”

„- Miért, milyen nő?”
Ha csupán a szélhámos értékrendje szerint lenne beállítva „ideális nőnek” a táncosnőt alakító Hámori Gabriella, akkor legfeljebb vállat vonunk – zsák a foltját. No de a pszichológus szájába adott utolsó, költői-szurkálódó kérdés fölöslegesen értékeli fel az igazából elrontott életű, bár Goda Krisztina számára szépnek és riválisnak vélt bölcsészbalerinát. Jó lenne megnyugtatni Godát és a férfitársakat is: szerencsére a női ideál sokféle, amelyek közül a filmbeli, hőn áhított karakter ’típusa’ utáni rajongók száma talán százalékban sem kifejezhető.

Lémy Attila

A Vietnami Tiszteletbeli Konzulátus hivatalos oldala, az AHEAD Global gondozásában.